Az előadó szavai:

Jó estét! Köszönöm, hogy eljöttek. A nevem Igor Shugaleev. Független színész és előadóművész vagyok Beloruszból.

Ma a "375 0908 2334. The body you are calling is currently not available" című projektet láthatják. A telefonszámhoz hasonló kombináció jelentése a következő:

375 – a Belorusz Köztársaság országhívószáma;

0908 – vagyis augusztus kilenc – a a 2020-ban a hatóságok által cinikusan elcsalt belorusz elnökválasztás dátuma. A választási eredményekkel szembeni elégedetlenség ellenállási mozgalomhoz vezetett, ami a mai napig tart.

2334 – a Közigazgatási Törvénykönyv „tömegrendezvények szervezési és lebonyolítási rendjének megsértésére” vonatkozó cikkének száma, amely alapján 2020 óta több, mint negyvenezer beloruszt ítéltek el 2020 augusztusa óta.

Egy olyan ország állampolgára vagyok, ahol 1994 óta, vagyis 29 éve ugyanaz az elnök van hatalmon.

A megingathatatlan diktatúra, és – utolsó cseppként a pohárban – a cinikusan elcsalt elnökválasztás civil tiltakozási hullámot indított el, a hatóságok pedig indokolatlan agresszióval nyomták el a kibontakozó ellenállási mozgalmat.

2020. augusztus 9. és 13. között rendkívüli mértékben eszkalálódott a rendőrség és a különleges erők tüntetők ellen mutatott erőszakos fellépése.

Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy azokban a napokban katonai műveletek zajlottak, amelyek ideje alatt ugyanolyan ijesztő volt az utcákon lenni (ennek ellenére ott voltunk), és éjjel hazamenni. Az internetet országszerte lekapcsolták e rémisztő események első óráiban. Később sokkoló híreket kaptunk, amikor végre hozzájutottunk valami gyenge internethez, és láttuk az utcán folyó brutális erőszakot és lövöldözéseket.

A szemtanúk és a független média az ellenállás első napjától kezdve videókat és fotókat posztolt tüntetők és a nézelődők oszlatására bevetett indokolatlan és túlzott erőszakról. A letartóztatottak szabadon engedésük után beszámoltak arról, milyen brutális fizikai bántalmazások érték őket fogva tartásuk alatt, szállításuk közben és a magánzárkákban.

Az ellenállók komoly sérüléseket szenvedtek: töréseket, agyrázkódást, belső sérüléseket – gyakran olyan speciális eszközöktől, mint gumilövedékek, villanógránátok, sokkolók. Pár haláleset is történt.

A fizikai erőszak mellett a fogvatartottak erős pszichológiai nyomásnak ki voltak téve: komoly börtönbüntetéssel, fizikai erőszakkal vagy megerőszakolással fenyegették őket, megtagadták tőlük az orvosi segítséget.

Tömött rabszállító autókban – avtazak-okban – szállították a letartóztatottakat, gyakran egymásra zsúfolták őket. A rendőrségen és a magánzárkákban órákon keresztül ugyanabba a pózba kényszertették őket, a legkisebb mozdulatra vagy hangra, vagy akár ok nélkül megverték őket.

A letartóztatottak rendszeresen beszámoltak a „folyosókról”, vagyis amikor a rendőrségre vagy a magánzárkákba érkezőknek végig kellett futniuk a rendfenntartó erők két sorfala között, és mindenki gumibottal ütötte őket.

Az egy cellában maximálisan fogva tartható rabok számát sokszorosan túllépték: 5 x 6 méteres cellákban zsúfolódott össze 50-100 ember. A foglyokat egészségtelen körülmények között tartották fogva, erőteljesen korlátozták az élelem- és vízadagjukat.

Mialatt verték őket, a foglyokat arra kényszerítették, hogy azt kiabálják, hogy “Szeretem a rohamrendőrséget”, a belorusz himnuszt és a rohamrendőrség indulóját kellett énekelniük, imádkozniuk kellett, és olyan kérdéseket üvöltöttek nekik, mint "Ki a legjobb elnök a világon?" vagy "Be akarsz nyújtani panaszt a verés miatt?"

A börtön körüli házak lakói arról számoltak be, hogy éjszakánként üvöltést és jajgatást hallottak a cellákból.

Amikor az internet visszakapcsolását követően ezek a rémisztő és sokkoló hírek, posztok, interjúk és videók elérhetők lettek, megkönnyebbülést éreztem, hogy túléltem az éjszakát, és nem váltam én is a szomorú hírek egyik hősévé – ugyanakkor rettenetesen aggódtam azokért, akiket reggel nem tudtam telefonon elérni. Az üzenetrögzítő szövege „A hívott szám jelenleg nem kapcsolható” részisztő volt, hiszen akit hívtam, egyike lehetett azoknak, akiket éjjel letartóztattak és megvertek.

Augusztus 13-án az ellenállás stratégiája megváltozott: elindult a NŐK MENETE, aminek köszönhetően az egész ellenállási mozgalom ERŐSZAKMENTES ÉS BÉKÉS lett. Az elkövetkező napokban a város biztonságosabbá vált.

Békés tüntetők foglalták el az utcákat. Úgy tűnt, pár napon belül minden véget érhet. Az egység valódi eufóriáját éltük meg.

Sokan osztoztunk ebben az erőteljes élményben: az egység örömének és a hírek borzalmának keverékében. Néha úgy tűnt, hogy nincs jogunk örülni, mintha az örömünktől értéktelenné válnának a foglyokkal szemben alkalmazott embertelen bánásmód bizonyítékai. És akkor feltettem magamnak a kérdést: Hogyan ne feledkezzünk el arról, ami tegnap történt?

Én és a barátaim elhatároztuk, hogy végigolvassuk az első napok híreit, hogy ezzel is mozgásban tartsuk a harcunkat. Ugyanakkor egy másik fontos kérdés is felmerült: mit tudok tenni a saját szakmai tevékenységemen keresztül az ellenállás továbbéléséért?

Ezek a kérdések még inkább nyugtalanítanak azóta, hogy el kellett hagynom az országot, mert nem éreztem magam ott biztonságban. Az emigrációban erős bűntudattal kellett szembenéznem – ahogy később kiderült számomra, számos belorusz érez hasonlóan: a bűntudatot azokkal szemben, akik Beloruszban maradtak.

És azok a beloruszok, akik Beloruszban maradtak, de félnek hallatni a hangjukat, szintén bűntudatot éreznek azokkal szemben, akik folytatták az ellenállást vagy börtönbe kerültek. Azok, akik börtönbe kerültek, bűntudatot éreznek azokkal szemben, akiket megvertek. És végül azok, akiket megvertek, bűntudatot éreznek azokkal szemben, akik nem élték túl a kínzásokat vagy belerokkantak azokba.

Lényegében ez az érzés igen közel áll a „túlélők bűntudatához” – e fogalmat pszichológusok használták először a Holocaust túlélőivel végzett munkájuk kapcsán. 

Mindezek a kérdések és körülmények találkoznak ebben az előadásban, amelynek ma este Önök is tanúi lehetnek

Ki kellett választanom, melyik statikus pózt vegyem fel, és mennyi ideig.

Az idő az egyik főszereplőnk.

Az előadás pontosan egy órán keresztül tart ma este.

Elindítottam egy visszaszámláló órát, amit csak Önök látnak – én viszont nem. Így követhetik az idő múlását, és látják, mikor ér véget az előadás.

Szabadon mozoghatnak a teremben az előadás alatt, beszélhetnek hozzám, ha akarnak, sőt akár csatlakozhatnak is, bármikor (és bármennyi időre) felvéve ugyanazt a pózt, mint én. Tanúi vagy részvevői is lehetnek performatív gesztusomnak.

Szeretnék megmutatni Önöknek egy részletet abból a videóból, amit az egyik minszki rendőrkapitányságon rögzítettek 2020. augusztus 12-én.

Az áldozat elmondása szerint az általam most választott pózban kellett 4 órát töltenie.

A projekt célja az is, hogy pénzügyi támogatást gyűjtsünk azok számára, akik Beloruszban maradtak, és naponta az erőszak és elnyomás áldozataivá válnak – a HUMANOSH Alapítvány jótékonysági számláján keresztül tehetik ezt meg.

Ha szeretne hozzájárulni az ügyhöz, a QR-kód beolvasásával jut el a honlapra, ahol adományozhat.

Az erőszak és a kínzások egy napra sem szűnnek meg Beloruszban – a börtönökben, a rendőrségeket és az utcákon ma is folytatódnak.

Köszönjük, hogy részt vesznek ezen az előadáson!

Project page:



marinadashuk.art/body